Vége a dalnak

Eljött hát a vége, újra túl vagyunk egy selejtező sorozaton, és mi újra csak nézőként veszünk részt egy világeseményen. Sok minden történt az utóbbi időszakban, török veréstől kezdve Egervári lemondásáig és Szalai őszinte vagy „álszent” nyilatkozatáig hosszú út vezetett (mindenki úgy értékeli a nyilatkozatot, ahogy akarja majd ezt én is megteszem). De kezdjük a legfontosabb ténnyel, Magyarország legyőzte Andorrát 2:0-ra Nemanja Nikolics góljával és az andorrai Lima öngóljával.

A mai mérkőzésről túl sok pozitívumot nem lehet elmondani, iszonyatos szenvedést láthattunk a pályán, a mérkőzésen összegyűlt párezer ember nem rejtette a véka alá véleményét és bőszen fütyült, ha kellett, ha nem. Pár pozitívumot azért még is megpróbálok összeszedni a ma estével kapcsolatban.

Az első az magától értetődő, megvertük az ellenfelet, az teljesen mindegy, hogy csőszerelőkből és hentesekből állt fel, ezért is három pontot adnak szerencsére. A meccs közben figyeltem mi folyik a livescoron, és a törökök elég korán hátrányba kerültek a hollandokkal szemben. Komoly pikantéria elé lettek állítva magyar szurkolók, hogy melyik válogatottnak szurkoljanak, a hollandnak vagy a töröknek? Játszanak-e inkább a török a pótselejtezőt elcsapva a románoktól a lehetőséget, vagy kapjanak ki a hollandoktól ezzel ziccer elé állítva minket. Miről is van szó? A sokat emlegetett harmadik kalapról. A törökök vereségével és a mai nyögvenyelős győzelmünkkel elértük azt, hogy nem jutottunk előbbre igaz vissza se léptünk, maradtunk a „papírformánál”. Megtartottuk a harmadik kalapunkat, így a következő sorsoláskor elvileg csak két erősebb csapatot húzhatunk ki. Úgyhogy bármilyen fájó, hogy a románok lettek a másodikak, azért mindenképp apró örömöt jelenthet a harmadik hely megtartása, mert sokan nagy összegben tettek volna a törökök győzelmére és ezzel nekünk csak a negyedik hely maradt volna meg. Minimális dolog, de legalább ennyinek örülhetünk a végén. Itt jegyezném meg, hogy remélem jövőre elkerüljük a hollandokat és a negyedik kalapból nem valami román, lengyel szintű csapatot húznak a sorsoláson.

 A következő pozitívum, hogy Nemanja megszerezte első válogatottbeli gólját, noha gyengén játszott ő is és a csapat is, ezt az egy örömet nem akarom elvenni az először kezdőként játszó csatártól, szépen fejelte a labdát az ellenfél kapujába Dzsudzsák ívelése nyomán.

A másik kiemelendő dolog, az meglepő módon nem egy támadó teljesítménye, hanem Király Gábor teljesítménye és hozzáállása volt. Akárki akármit mond – sajnos vagy nem sajnos – Királyra még mindig nagy szükség van. A valószínűleg megviselt Bogdán Ádámot jól helyettesítette. S megdöbbentő, de el kell mondanom, volt 3-4 komolyabb védése, ami miatt egyáltalán nem volt mindegy, hogy ki lesz ma este a válogatott portása. Szerintem az andorrai csapat az elmúlt 9 meccsen nem dolgoztatott ennyit kapust, mint most, de Gábor tette a dolgát, ha kellett pörölt a védőkkel, ha kellett előre futott és kivette a részét a játékból, de ami ennél is fontosabb, hogy védett zokszó nélkül. Nem reklamált, nem veszekedett az őt fellökő andorrai játékossal, hanem tette, amihez legjobban ért, védett!! Ha meg kéne tenni valakit a meccs emberének, akkor az ő lenne. Sajnos még sem ő kapja tőlem a megtisztelő meccs embere díjat, mert volt valaki a kommentátori állásban, aki még nála is jobban oltogatta a védőket.

 Ez nem volt más, mint Knézy Jenő, aki magyar kommentátoroktól nem megszokott módon teljesen jogos észrevételeket fogalmazott meg a válogatottat és a labdarúgásunkat illetően: Kitért többek között Devecseri nyilatkozatára, aki saját bevallása szerint az öngólon kívül jól játszott Hollandiában. Erre mondta a jó Knézy, hogy Szalainak jobban el kellett volna beszélgetnie nem csak a média munkatársaival, hanem a csapattagokkal is a nyilatkozatok komolyságát illetően. Egyébként Szalai beszédjéből sokat idézett, láthatóan egyet is értett Ádámmal, meg nem is, bár inkább üdvözölte Ádám vallomását, mint egy öntisztulás megkezdéseként. Knézy többek között kitért a mérkőzés kapcsán megszólaltatott Csank János nyilatkozatára is „ Nem célom ellenségeket gyűjteni, bár egyel több vagy kevesebb mindegy. Én még ilyen semmit mondó nyilatkozatot életembe nem hallottam, mint amit hallhattunk Csank Jánostól. Fel kell állni a padlóról, mint 1986 után vagy a Jugoszlávok elleni meccsek után? Ez milyen mondat? Igen fel kéne állni, csak nem úgy, ahogy ezt megtettük, mert véleményem szerint azóta sem álltunk fel sehonnét” Idéztem Knézy Jenőt lényegre törően

 Ellenszenvének kereszttüzében mégsem a magyar edzők, hanem Koman Vlagyimir állt leginkább, aki pár napja értetlenkedett amiatt, hogy a szurkolók elfordultak a válogatottól. Knézy erre csak annyit mondott” Koman mi sem értünk téged, Vlagyimir néhány éve lenyilatkozta, hogy őt jobban érdekli az Ukrán válogatott, hát ez látszik is rajta”

Kapott mindenki hideget-meleget, de azt hiszem, eljött az idő, hogy őszintén beszéljen valaki a magyar foci állapotáról. És bár ezen kritikákkal minden „értő” ember tisztában volt, de még ilyen nyíltan senki nem fogalmazta meg álláspontját élő adásban. Nem tudom Knézy vajon szándékosan készült-e erre az egészre, de úgy gondolom hitelesen képviselte a jogosan felháborodott cserbenhagyott szurkolókat. Mit számít az, hogy megsértette a magyar edzőket, ezek a dilettánsok elég régóta húztak hasznot a romokban heverő magyar fociból. Hányszor hitegettek minket és hányszor hagytak minket cserben ezek a nagyszerű szakemberek. Remélem egy hangányi eljutott hozzájuk is a kritikából.

Knézy véleményem szerint azt is jól kiemelte, hogy az egész balhét nem lehet elvitetni csak Egervári Sándorral. Természetesen az utóbbi kudarcokért nyilván ő okolható leginkább, ezzel magam is egyetértek, de azt hozzátenném, hogy az Amsterdami kiábrándító vereség nem a magyar foci rákfenéje, hanem pusztán a tünete és végeredménye.

Hosszú út vezetett Egervári kinevezésétől a lemondásáig, e dicsőségesnek nem nevezhető, ám elődjeihez képest jóval eredményesebb kapitány, megtört emberként kényszerült idő előtt lelécelni. Miután a helyére kinevezett Csábi József elvégezte a feladatot, és legalább a kötelező meccset behúzta, eljött az idő, hogy összegezzük az elmúlt évben vagy években látottakat röviden

Felemás érzéseim vannak a selejtezők végeztével, felemás, mert ez az egész egyáltalán nem így indult. Ha visszagondolok arra, hogy milyen kedvező helyzetből várhattuk az őszi selejtezőket, milyen pozitív volt mindenki és mennyire bíztunk a sikerben. Aztán 2 hónappal később már ott tartunk, hogy „újra romokban a futballunk”, a szövetségi kapitány pedig lemondásra kényszerült.

A románok és a hollandok elleni lebőgés ellenére én még is azt mondom, hogy az utóbbi 10 év legjobb magyar szövetségi kapitányát tisztelhetjük Egervári személyében, ez nem feltétlenül az ő érdeme vagy az ő munkáját megillető dicséret, hanem az elődei kritikája is egyben. Mondom ezt azért, mert az eredmények őt igazolják az előző 10 évet tekintve, egyrészt vele sikerült abszolválni a kötelező mérkőzéseket (már ez is megsüvegelendő a máltai és moldova elleni kudarcok óta. Nekem, aki 1990-ben születtem és egyetlen vb-n nem láttam a válogatottunkat már sajnos ez is egy szempont), másrészt sikerült bravúr eredményeket is elérni. A finnek ellen elért idegenbeli győzelem, a svédek ellen utolsó percben szerzett győztes gólt és a törököktől elcsent 4 pont mind igazolja, hogy képes volt felrázni ezt az ugyancsak hullámzó magyar válogatottat. Nem értek egyet a trollfoci híres szakértőjével, Francesco Zomborival, aki szerint 16 éve nem értünk el komoly eredményt tétmeccsen. A fent említett mérkőzések során talán a finneket kivéve, nálunk egytől egyig jóval erősebb gárdáktól sikerült pontokat szereznünk méghozzá tétmérkőzésen, szóval bármilyen jó pofának is tűnik a paródia, az abban a formában nem teljesen igaz. Utólagosan ezeket az eredményeket talán rá lehet fogni a jó szerencsére, de a lényegen nem változtat, hatalmas örömet szerzett Egervári és csapata a szurkolóknak és ez okozta a vesztét és a saját elkeseredettségünket is

 Azonban sajnos sorsdöntő pillanatokban hozott rossz döntései merőben hozzájárultak az őszi selejtezők során elért szerénynek sem minősíthető eredményekhez. Mégis úgy gondolom, hogy a hajó nem Amsterdamban vagy Bukarestben ment el

Azt fenntartom, hogy más-más szempontból, de mindkét románok elleni meccs felért egy mélyponttal. Amikor itthon fogadtuk őket a zárkapus mérkőzésen, egy sörözőben ültem és tátott szájjal néztem, hogy magunkhoz képest egy tétmeccsen milyen mocskos jól játszunk. Sorban jöttek a magyar helyzetek, ziccerek is akadtak szép számmal. Ha csak Németh vagy Szalai helyzetére gondolok, amit be kellett volna csukott szemmel verni, akkor most nem a szőrös talpúak pótselejteznek helyettünk. Az is meggyőződésem, hogy ha itthon nyerünk, akkor nem így alakul az előző 2 idegenbeli mérkőzésünk, mert k…rva jól nyomta csapat az egész mérkőzésen… és akkor jött egy apró kihagyás, amikor a játékvezető a román játékos szabálytalanságát elengedve törhetett a kapura majd a következő pillanatban azt láttuk, hogy két magyar játékos összefut és a kimondhatatlan nevű Csipcsu vagy Kipcsiu beverte a kihagyhatatlant. Akkor legszívesebben kedvem lett volna széttörni egy-két korsót és még percekkel később sem hittem el, hogy 2 pontot húznak ki a markunkból. Iszonyatos érzés volt… mert iszonyat nagy sanszot halasztottunk el. A gólnál felugrottam és ordítottam „ Éreztem, éreztem, éreztem, a kutyának a f…szát” Akkor pár másodperc alatt lezajlódott a lelki szemeim előtt az ősz, ami sajnos valósággá vált és újra ökölbe szorított tenyérrel kellett végig dühöngenünk a meccseket. Azért belül még is reménykedtem, hogy nincs semmi gáz, majd Bukarestben megkapják az oláhok.

Mindez március végén volt, és akkor arra gondoltam, hogy bár előretekerhetném az időt az őszi selejtezőkre, mert már nagyon vártam a folytatást. Komolyan hittem, hogy összejöhet és ha mást nem, akkor pótselejtezhetünk egy jót.  Aztán szépen lassan telt múlt az idő, közbe lejátszottak egy BL döntőt, eltelt a vizsga időszak, a nyári uborkaszezon és egyre közelebb kerültek a várva várt selejtezők. Volt olyan, hogy álmodtam is a bukaresti meccsel aztán ezt a felfokozott hangulatot 2 perc alatt sikerült lelohasztani, 20 perc alatt a kedvemet is teljesen elvették, a rákövetkező 60-65 perces szenvedés pedig teljesen kiábrándított. De erről már írtam korábban, nem akarom újra kielemezni azt a meccset, mert csak kinyílik a bicska a zsebemben, ha felidézem, akit érdekel, az olvassa el az első bogbejegyzésemet.

A hollandok elleni meccsekről sem nagyon lehet sok jót mondani, az ebben a sorozatban nyújtott 12:1-s gólarány jelentős romlás az előző selejtezőben „elért” 9:3-hoz képest. Még is durva, hogy az előző 5 meccsen a hollandusok 28-szor zörgették meg a hálónkat, ennyit a Bivalybasznád nem kap a Zs ligában 8 emberrel felállva 5 meccs alatt. A selejtezők pedig megmutatták, hogy tisztes hozzáállással a hollandok ellen is lehet keresni valója egy válogatottnak. Jól mutatja az észtek 2:2-s döntetlene vagy az andorraiak viszonylag kis különbségű tisztes veresége. Nem tudom, hogy remeghetnek meg ennyire a fiaink csak azért, mert klasszisokkal szemben kell felvenni a versenyt. Meggyőződésem, hogy addig Magyarország nem fog kijutni egyetlen világeseményre sem, amíg ezekről a meccsekről nem tud legalább 1-2 ponttal távozni (mert a VB-hez bravúrok is szükségeltetnek).

Az előbb említett feltételt azonban meglepően jól teljesítettük a törökök ellen. Az itthon 3:1-re megnyert mérkőzés álomszerű eredmény volt, a selejtezők kezdetén nem gondoltam volna, hogy ellenük bármi keresni valónk lehet. Nyilván ha nem Abdullah Avci a szövetségi kapitány, hanem Fatih Terim, akkor nem így alakulnak a meccsek. Most már mindegy, legalább ezt a 4 pontot és ezt a 2 mérkőzést nem vehetik el tőlünk. Itt  egyet kell értsek Szalai Ádámmal, az isztambuli döntetlen valóban iszonyat nagy mázli volt. Nagy ritkán azért nekünk is lehet szerencsénk, és ha Böde jön akkor jön. Az ő góljával sikerült elcsenni egy pontot idegenből. Többek között ennek a 4 pontnak is köszönhetjük, hogy igen komoly esélyünk volt a pótselejtezőre egészen Bukaresti meccsig, pontosabban a 2. percig.

Az andorraiak elleni meccsek, különösen az első mérkőzés, semmi problémát nem okozhattak, így velük mindenki tuti 6 ponttal számolhatott. Nem így az észtek elleni első meccs. A sorsolás pillanatában arra gondoltam, nem is kaphattunk volna nehezebb 5. kalapos csapatot, hiszen az észtek pótselejtezhettek a 2012-es eb-re, máskérdés, hogy ott nagy gólaránnyal búcsúzhattak az írekkel szemben. Nem rég azonban volt szerencsém visszanézni a tallini 90 percet, és egészen bődületes, hogy milyen kevesen múlott a 3 pont sorsa. Jóllehet Szalainak hála egészen hihetetlen ziccereket sikerült elfuserálni, az a 3-4 bravúr, amit Bogdán bemutatott az utolsó percekben, sokban hozzájárult, hogy Szeptemberig még volt miben reménykedni, a meccs után az egész magyar futball társadalomnak egészen magától értetődő volt az ott bezsebelt 3 pont, pedig egyáltalán nem volt egyszerű. Az itthoni 5:1-s mérkőzés ugyanakkor kimondottan bravúros volt, már annak a fényében, hogy Románia pár nappal előtte leselejtezett minket az észtek meg egy meglepő 2:2-es döntetlent értek el a hollandokkal szemben, és csak az utolsó percen múlott, hogy nem nyerték meg a mérkőzést. A románok törökök elleni vereségével és ezzel a sokgólos győzelemmel még maradt egy halovány reményfolt az utolsó meccsekre is.

A 8:1 azonban megmutatta, hogy nem elsősorban fizikálisan és technikailag vagyunk lemaradva a nyugattól és a szomszédjainktól, hanem mentális felkészültségben és akaraterőben is. Ez a 8:1 nem vezethető vissza másra, csak arra, hogy kezdettől fogva teli gatyával és kishittel léptünk pályára. Más értelmes magyarázatot erre az egészre nem találok, nagyon savanyú szőlő volt ez nekünk. Tulajdonképpen a bukaresti meccs után csak Románia röhöghetett rajtunk, Amsterdam után az egész kontinens. Na azért nem dramatizálom túl, bármennyire is figyelemkeltő eredmény ez a hollandok részéről, minket magyarokat már régóta nem sorolnak sehova, az élbolyba meg főleg nem. Az észtmeccs tükrében vagy a 2011-es 5:3 kapcsán azért lehet okunk a szomorkodásra. Ezt azért illett volna jobb védekezéssel és kevesebb góllal lehozni, mert szinte valamennyi kapura tartó lövésből vagy gól, vagy kapufa lett. Bogdánt az istenért sem akarom bántani, de még véletlenül se akart elakadni benne egyetlen labda sem, Devecseri öngólja tényleg csak eper volt a tortán szétspriccel habon.

Változatos egy év volt, kaptunk mindent. Kaptunk egy lelkes jól játszó válogatottat a törökök és a románok ellen (legalábbis Budapesten). Aztán belefutottunk megalázó vereségekbe, amiket egyesek szerint nem lesz könnyű kiheverni. Osztom a véleményüket, de szerintem nincs miért túldramatizálni az egészet. Egyrészt mert Máltánál vagy Moldovánál már tényleg nincs lejjebb, másrészt a realitások talaján maradva kezdettől fogva nem sok sanszunk volt a kijutásra. Mert hát mi van a második helyet elérő románokkal? Lehet, hogy az irigység beszél belőlem, vagy a rosszindulat, de nyugodtan kirakhatják a kirakatba a 2. helyüket nem mennek sokra vele. Egy jóval erősebb válogatottal épphogy beelőztek minket, a 3:0-t leszámítva ők sem mutattak sokkal többet (bár ez épp elég a pótselejtezőhöz). Ugyanúgy oda-vissza szétszedték őket a hollandok, igaz ők „csak” 8 gólt és nem 12-t kaptak, ebből kifolyólag mennyivel van jobb kilátásuk mondjuk a svédek, franciák, portugálok, görögök vagy a horvátok elleni pótselejtezők előtt, mint nekünk lett volna? Annyiban biztosan jobb, hogy ők elérték a pótselejtezőt velünk szemben, de meggyőződésem, hogy ugyanúgy el fognak vérezni, ahogy mi is elvéreztünk volna. Talán nincs jogom előre nyilatkozni a románokról, várjuk csak ki a pótselejtezőt, de szinte biztos vagyok a végeredményben: Romániát nem látjuk a 2014-es brazíliai vb-n.

Bár ez sem lehet elég vigasz a 3:0-s vereség után, számunkra amúgy sem nagyon maradt pozitívum vagy derűs kilátás a jövőt illetően. Abban az esetben igen, ha homokba dugjuk a fejünket, és elfelejtjük, hogy nincsenek normális belső védőink, európai szinten kiemelkedőn játszó klasszisaink vagy normális stadionjaink, értékelhető nemzeti bajnokságunk vagy egy állandó BL induló magyar top csapat. Ezek nélkül azonban felesleges reménykedni, hogy hátha egyszer szerencsénk lesz. Szalai Ádám is ezekre hívta fel a figyelmet a nyilatkozatában, és nagyrészt egyet is kell értsek vele. De csak nagyrészt! Mert bőven akad ellenpélda is, olyan országok, ahol ezek a feltételek ugyanúgy vagy még jobban hiányoznak, mint az NB1-ben, de már hajnali egy van, és szerintem elég csak a bosnyákokat megemlítenem (akik szerintem sokak nagy kedvence lesz a vb-n). Az ex-jugoszláv országban véres háború dúlt nem olyan régen, Szarajevót szétlőtték a háborúban és össze sem lehet hasonlítani a bosnyák anyagi vagy infrastrukturális helyzetet a magyaréval, a mostani bosnyák válogatottban mégis Dzekok, Ibisevicek rohangálnak. Annyi az igazsághoz hozzátartozik, hogy sokuk egészen fiatalon, épp a háború alatt került ki külföldre valamilyen európai topp csapathoz, és nem Bosznia Hercegovinában indult meg a játékos karrierjük. Ez a lehetőség ugyanakkor a magyar tehetségek előtt is nyitva áll, ők azonban valahogy nem élnek vele és nem felelnek mega követelményeknek. Gondoljunk Koman, Németh, Gosztony, Futács vagy a Simon testvérek esetére, pedig U20-as bronzérmes gárdáról beszélünk. Ha végső következtetéseket kell levonni, akkor mindig oda jutok, hogy nem anyagi viszonyokban vagy tehetségben, hanem mentálisan és küzdő szellemben maradunk le iszonyatosan a nyugattól és a szomszédoktól.

A szurkoló azonban különösen állatfaj, majd jön 1-2 kisebb siker és újra el hisszük magunkról, hogy helyünk van legalább a futball középhatalmak között. Ám reményeim szerint ez is változni fog mostantól, Szalai is megmondta a magáét a „20 éves hülyítésről”. Én maximálisan egyet tudok érteni vele, hogy le kéne állni erről az önámításról. Jöhet ide akármilyen külföldi edző, ugyanazokkal az emberekkel kell operálnia, akik Egervárinak is rendelkezésére állnak. Csak abban reménykedem, hogy a következő szövetségi kapitány tökös lesz és meg mer lépni olyanokat, amiket más nem mert előtte. Visszahozza azt a makacs Husztit, kidobja az alibiző játékosokat a keretből és beépíti Otigbát, Radót, Adorjánt a keretbe és nem csak a „csókos” cimborákra számít, mint ahogy a magyar edzők nagy része szokta. Bár az igazat megvallva, ha tisztességes keretet válogatunk össze sem fog sokkal többet érni ez a csapat egy fabatkánál

Azonban nem szeretnék belenyugodni ebbe a helyzetbe, szeretem a focit és ezt a „nyüves” országot, mert ide születtem, magyarul beszélek, magyarul érzek és gondolkodok. Magyarul örülök és magyarul sírok, ha gáz van. Most a gázból kijutott bőven, remélem, hogy legközelebb lesz minek örülni. Magyar foci szempontjából szar nyáron és őszön vagyunk túl. Ettől függetlenül reménykedem azért, mert én is szurkoló vagyok, a különös állatfaj egy példánya. Nem tudnék más csapatnak tiszta szívből szurkolni, csak a magyarnak, ezért nem lehet más a sorsom, minthogy 2014. szeptember 6-án szurkoljak a válogatottnak. Mert ez a kötelességem, meg a tiétek is!

(Ha tetszett a blogbejegyzés, kérlek nyomj egy like-t rá és osszad meg lentebb)